Ballada

            A balladám témájául a vidék és város ellentétét választom, célom hogy bemutassam: még a 21. században is hatalmas ellentétek lehetnek egy faluban és egy városban élő ember közt, és fölleg kettejük szokásai közt. A történet valós, megtörtént alapokra fog épülni, de a helyszínt és a szereplők nevét megváltoztatom, ahogy kicsit kiszínezem a történetet is.

                A fő helyszín egy temető, az itt zajló tipikus falusi temetés pedig a központi cselekmény lesz. Mielőtt viszont eljutnánk idáig – a negyedik versszakig – a városból érkező rokonokat látjuk utazni. Kettejüktől tudjuk, meg hogy temetésre tartanak, vidékre: Egyekre, kiderül az olvasó számára továbbá az is hogy a nő szerette az elhunytat, és bár rég nem látta korábban szoros kapcsolatot ápolt vele. Fontos információként megtudjuk azt is, hogy a nőnek vörös haja van, és tűzpiros kabátban érkezik a temetésre.

                Nagy ugrás történik térben: ennek az érzékeltetésére egy vonatos képet alkalmaznék, ami végül beletorkollik az időjárás és a helyszín ismertetésébe. Kifejezetten hideg van és meglehetősen ködös az idő. A temető viszonylag elhanyagolt, a sírkövek ritkásan helyezkednek el. Ezeket természetesen szóképek alkalmazásával mutatnám be.

A narrátor kissé ironikus stílusban folyatja a képet a sírásók ismertetésével. Ezt lentről felfelé képzelem el, úgy hogy a „sírásó” kihelyezést egyszer sem használja. Sárban topogó szedettedet vetett bandaként rajzolná meg őket: Igénytelenül felgyűrt nadrág, félig betűrt ing, némelyik ásóján támaszkodik és bagózik.

Ezek után a sír mellet gyászoló „öregasszonyokat” látjuk sugdolózni. A városi rokonokról pletykálnak, nem tetszik nekik a piros kabátos nő. Tiszteletlennek tartják, úgy gondolják, nem foglalkozik az esemény súlyával. A narrátor álláspontja erősen átjön, ellenszenvesen festi meg az asszonyokat, együtt érez a nővel. Nem a külső a lényeg?

A temetés megkezdődik, a nő (és párja) a tömegtől kicsit odébb helyezkedik el. Próbálnak nem feltünést kelteni, ami lehetetlen. A pap beszédjében többször is hibázik, nem tudja rendesen az elhunyt nevét és ráadásul ittasan ált ki beszélni. A narrátor megjegyzik, hogy ez kifejezetten kellemetlenül eshet a gyászoló nőnek, és ugyanakkor említést tesz arra is, hogy a „banyáknak” tetszik a beszéd, egyáltalán nem érzik kellemetlennek vagy tiszteletlennek elemben a vörös nővel.

A következő jelenetben a koporsót eresztik le, de ez kevéssé fontos. Amit látunk az a közeli hozzátartozók sírása. Egy összetett képből azonban egyértelmű számunkra hogy ez a sírás nem őszinte és csak amolyan szokásként van megtartva.

Időben ugrás következik, (de csap pár perc) a korábban síró csoportot cigarettázni látjuk. Teljesen más hangulatban, mint korábban vígak nevetgélnek, de nem részegek. A narrátor álláspontja egyértelmű, ismét ellenszenvesen ironikusan viselkedik a vidékiekkel.

A záró képben a vöröshajú nőt látjuk a temetés után valóban összetörve. Sír és a párja vigasztalja. Utolsó képként a narrátor tisztának őszintének festi az ő könnyét, ami hazug fekete könnyek helyére hull.