Baudelaire: Kapcsolatok-elemzés

                A vers Baudelaire: A romlás virági verseskötetének első ciklusának nyitó verse, mely a programvers szerepet kapta. Így a vers jól jellemezi a kötet szimbolista mivoltát. A mű szonett formában íródott, ami tipikus klasszikus versforma kifejezetten kötött, mint a szótagszám, mint a rímképlet terén. Az impresszionista és szimbolista költők kedvelt versformája. Utóbbi irányzatra jellemző a szimbólumok képek használata, nevét is innen kapta, de ezek nem hasonlók az irodalomban korábban látott egyszerű, egy jelentésű kepékhez. A jelek önmagukban igen tágan értelmezhetők ezért csak a vers egészét figyelemmbe véve elemezzük őket. Gyakran viszont így is szabad kezet kapunk befogadás téren.
            A vers témája is jellemzően klasszikus, a természet és a természetközeliség érzésére épül, ember és természet kapcsolatát boncolgatja. Egy erdő képel, indít “ Templom a természet: élő oszlopai időnkint szavakat mormolnak összesúgva”. Összetett képet látunk, egyszerre megelevenedik előttünk az erdő: halni véljük a suttogását. Továbbá ezzel a sorral Baudelaire szerint a természet Isten valódi lakhelye és itt az ember csak, mint vendég próbál kiigazodni életéhez, „az ember útja”, kapcsolatos a jelképek rendszerén. „Jelképek erdején át visz az ember útja, s a vendéget szemük barátként figyeli.”
            A következő versszak a természet harmóniájára épül. Látunk sötétséget és világos fényözönt. Hallunk halk lágy vízhangokat. Az utolsó sorra pedig mintha minden egyszerre összefonja a természet minden megtapasztalható érzése egy nagy harmonikus egységként tűnik fel: „egymásba csendül a szín és a hang s az illat.”. Baudelaire mintha azt is mondaná, hogy a világ csak ezeknek az ingereknek az egysége, elviekben bármely élő ember képes lehet a megértésére.

           A harmadik versszakhoz érve különös felsorolásokat láthatunk, és igen érdekes érzéktársításokat: „gyermeki húst utánzó friss szagok, oboa-édesek, zöldek, mint a szavannák”. Tulajdonképpen szagokat, illatokat érzünk, de ezek jellemzése szinesztéziával történik. A szinesztézia irodalomban egy költői eszköz, a költő ilyenkor egy érzékelt ingerhez más területről érkező inger tulajdonságát, értelmét rendeli. Például ahogy a Kapcsolatokban is látjuk: illatokhoz rendel hangokat és színeket, ezzel keltve érdekes, felidézhetetlen társításokat az olvasóban. 

          A versszak utolsó sorában egy rövid felsorolással gyorsítja kisé a vers ritmusát, és további eddig nem igazán látott, érzett illatokat hoz: „s mások, győzelmesek, romlottak, gazdagok”. Ez a sor szorosan összefügg a negyedik versszakkal és az abban látható szintén felsorolással, melyek már valóban illatok: „ámbra, mosusz, tömjén és benzoé”. Több visszautalást is láthatunk, a vers korábbi részeire melyekből egyértelművé válik a téma. A tömjén mely vallási szertartásoknál használt illatszer, de a „végtelen kapui” még egyértelműbben visszaútaknak a templomra és a templom-természet motívumra. 

          A záró sorként elhangzó: „test s lélek mámora zeng bennük ég felé.” remekül összefoglalja a vers mondanivalóját miszerint az ember a természet és a világ vendége, és az önmaga altal kreált jelképiségbe kapaszkodva juthat el a természethez és válhat maga is a egyé a harmóniával.