Elmélkedés/Vonat

Vonaton

Egy este gondolata

                Fáradt testem kerevetre, tudatom viszont pihenni nem vágy. Csend van, ágyban a lakótelep.  Telihold világítja szobámban szálló porszemeket. A sötétítő már egy hete elromlott, úgy volt a hétvégén csináljuk, de elmaradt. Kellemesen az idő tán kicsit meleg is, alvásra nem a legjobb. Ablak hát résnyire nyitva, az olykor betévedő szél játszik balladát, falra függesztett Valencia-mon. Ilyenkor, mikor egy kósza gondolat jó helyen, lavinányi elmélkedést szül.

                A vonat. S50-es Monor. Ha jól emlékszem. Ebben mikor még felszáltam közel sem voltam biztos, csak reménykedtem: leszállhatok kökin. Telefonom fénye világítja arcomat a Nyugatiban: „S50-monor… 16. vágány. De a 16. vágánynak nem szóltak, hogy ott az S50-es. Ő így vélekedett az esetről: „Z50-Cegléd”. És ekkor jött a hangosbemondó: „S20-as vonat indul szegedre a 16. vágányról”. Ebben a pillanatban jogosan merül fel a kérdés: Hogy akkor most mi a ló… A kalauz sehol, mint a kísértet, csak akkor látod, ha ő akarja. Mint árnyvilágban élő lidérc, s ha csak nincs nálad az egy gyűrű, ő nem segít.

                A vonat meglett, régi, a szigetelése rákkeltő, de biztonságos, a rozsdás falat elfedő penészes faboritás elzárja tőled a mérgező részeket.  Ülőhelyet keresnék, de hiába, Indiára emlékeztet a tömeg. Elmennék mosdóba, de nem tehetem, hisz még az állomáson állunk. Menyit is írunk?

                Nyílt pályán 5-el zötykölőünk, biztosra veszem a nyírfa, melyet már 20 perce nézek, gyorsabban nő. Plakát hadak közelednek, s üvöltik arcomba a maguk igazát. Az államház, mézes madzaga, fekáliás szögesdrót. Orrom elött rángatják. Számít-e a harc, érdekel-e bárkit, a könnybefolytott tüntetés. A tévét nézve galambokat látok, mögötte követelőző tömeg. Mit ért ez? Az egyik jégcsarnokot épít, a másik helikopterezik, az meg: „holnapután is így megyek”.  

                A levegővétel is nehézkes már, bár az észérv is mellettem, én sem tudom, kinek van igaza. A bizonytalanság mocsarába ragadok, futóhomok a közélet, ha próbálsz menekülni, nem enged, beletörődve lassan elmerülsz, megértenéd, de nem lehet átlátni a végtelen szitát. Mert minél inkább értem, annál inkább küzdenék.

Eljön, a pont mikor már csak futni leszek képes, mert nem akarok orosz gyarmat lenni, mert nem akarok korházi férőhely híján meghalni, s nem kívánok homokba dugott fejel elvegetálni. Mert lehet, hogy semmi az életem lehet, hogy 70- év a világ végtelenjében lehet, csak 1 vagyok a 8 milliárdból, de ha már itt ez az élet, akkor azt a 70 évet, nem akarom szobanövényként tölteni.