Kun Ádám: Antigoné Remake


Megyünk… Az autó szélvédőén esőcseppek kopognak... Az út menti lámpák narancsos fénye, sötéten s reménytelenül csillog, a kihalt utca aszfaltján. Antigoné beszél, hozzám szól, de nem hallom mit mond, nem figyelek. Gondolatok ezrei víszhangoznak a fejemben. Kicsit fázom, hűvösek az őszi éjjelek, főleg ha az ember félmeztelen. Újra hozzám szól:
-          Emlékszel? – kérdezi kissé rekedt hangon.
-          Emlékszem, hogy ne emlékeznék:
-          Péntek este volt, mindig péntek este akarta. Egyfajta rutin volt ez nála, ezt szokta meg, nekem is ezt kellet megszoknom. Azt kérte töltsek. Töltöttem, s a szoba másik felébe ültem. Ő a bőr kanapén iszogatott, azon melyen Polüneikész előző este megkötözve feküdt. Csendben hallgattam a whiskys pohárban, különös szimfóniát komponáló jégdarabok, vízhangzó zörejét. Reménykedtem, hogy ami tegnap este történt, az talán megtöri a pénteki rutint. Így ültünk csendben, míg a szimfónia lassan a végéhez közeledett. Letette a poharat az asztalra, s felém fordult. Abban a pillanatban minden reményem, a zene utolsó, fáradt, keserű hangjával együtt, elhagyta a szobát. Beszélt hozzám, de nem figyeltem mit mond, csak csináltam, amit szoktam. Lementünk a pincébe, kikötözött, nem is értem miért, sosem ellenkeztem, bár nem is tudtam volna. Mögém állt, megfogta a vállam és azt mondta ne izguljak…
Abba hagytam a beszélést, csak néztem Antigonéra csendben. Egy könnycsepp indult meg az arcomon. Erről még sohasem beszéltem senkinek…
Megálltunk, valami raktártelep szerűség mellet lehettünk. Antigoné kiszállt. Nekem is követnem kéne, ha már megmentett apámtól. Az eső még mindig zuhogott, az elemlámpa fénye lassan, és erőtlenül tört előre az éj sötétjében. Egy raktárba vagyunk.
-          Hogy érzed magad? – Kérdezi tőlem.
-          Félek.
Kis csönd. Erre a válaszra én sem tudnék mit mondani.
-          Holnap reggel külföldre utazunk.
Nem mondok semmit. Boldog vagyok, talán ez boldogság, amit érzek. Nem ez nem egészen boldogság. Ez inkább az a fajta érzés, amit az ember félelmében érez. Antigoné már alszik, nekem is le kéne feküdnöm, már aludnom kéne, de nem tudok. Nem jön szememre álom, túl sok gondolat van a fejemben, nem tudok tőlük aludni. Talán meg kéne próbálnom kikapcsolni a fejem.
            Haimón! Haimón ébredj! – Suttogja Antigoné. 
A hangjában mély rémület, a szemében kétségbeesés tükröződik az arcomról. Az ajtóból hirtelen egy sötét árny ugrik rá.  Futok, de csak pár méterre jutottam, a raktár hideg alumínium falához simulok. A szívem ezerrel ver, úgy érzem mintha a sötétben megbújó pókok apró szőrös lábukkal elkezdenének felfelé kúszni, a nyakam felé. Úgy érzem, teljesen beborít a sötétség. Antigoné felsikít. Elhaló éles sikításából egyértelmű mi történik. Az apró, plafonról függő lámpácska, világította macskaköves padló vékony repedéseiben csillogó bíborfolyók, kígyózva indultak meg a lábam felé. S a sötétségből, lassan felém haladó árny cipőjén, halkan cuppogó vérből ítélve, a gyilkos kiléte előttem nem ismeretlen. Ahogy kilép a sötétből ismerős alak tárul fel. Antigoné jön, nyakában hatalmas kés, melyen lassan csordogáló vér, a talpa alatti bíborfolyókat táplálja. Nem is jön, inkább hozzák, valaki olyan hozza, aki most fiának szólít. Elém dobja az élettelen tetemet.
-          Látod mit tettél, fiam – Szól zord és keserű hangon. – Olyan jó apád voltam, és ez a hála.
Nem is gondolkodtam csak kitéptem antigéné nyakából a kést s, az árnyra fogtam. Az unokatestvérem vére az arcomra fröccsent, de nem érdekelt. Remegő kézzel tartottam a fegyvert, próbálva távol tartani a szörnyet.
-          Fiam, tedd azt le.

Egyre közeledik, Nem fél tőlem. Itt, aki fél az egyedül én vagyok. Szúrtam. A vér lassan csorog szét a padlón, elengedem a kést és rá nézek. Teljes nyugalommal nézi az arcomat. A szám véres ízűvé válik. Elfekszem. Kezemet Antigonéra, lassan simogatom. Az egész arcom fürdik a folyóban. Ismét az árnyra nézek, ő meg rám. Rémisztő nyugalommal nézi rángatózó testem. Még mindig úgy érzem hogy fogságban tart.        

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések